RAYA
Csupa hó és jég volt
minden. Kísérteties némaság uralta a Zónát – még a megszokottnál is
kísértetiesebb. Nyoma sem volt halálszagnak, sokkal inkább nyomasztó ürességet
éreztem magam körül.
-
Nincs több fantom – állapítottam meg.
Elindultam az orrom
után. A porhó nagy felhőkben szállt fel körülöttem. Arra gondoltam, megkeresem
a régi menedékemet, és élvezem a nyugodt, békés, veszélytelen remeteéletet,
amely épp rám köszöntött. Ám annyira mégsem éreztem még ezt a nyugalmat – volt
valami, amit egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.
Kal-El. Nem bírtam élni
a tudattal, hogy látott meghalni, és mégis életben vagyok. Rajtam kívül ő volt
az utolsó kryptoni, és az egyetlen lény, akivel értelmes kapcsolatom volt évek
óta. Ő nem akart megölni, zsarolni, vagy bántalmazni, és teljesen megértettük
egymást. Nagyon hasonlít az apjára. Olyannak tűnt, akire hamarosan nagy hősként
tekint majd az egész világ. Még most is látom magam előtt a ragyogó kék
tekintetét.
Egy pillanattal később
tudatosult bennem, hogy valami tényleg ragyogott, sőt, majd’ kisütötte a
szemem.
- Raya! – szólított egy ismerős hang a
nagy fényesség mögül, ami mint rájöttem, az égből jött.
- Jor-El! – kiáltottam. A szemem lassan
hozzászokott az erős fényhez, és egyre tisztábban láttam az égre kirajzolódott alakzatot.
Gyémántra emlékeztető, ötszögletű forma, benne egy kacskaringós jellel, ami
pont olyan, mint a földi S-betű. Egy percig sem kételkedtem tovább.
- Jor-El! Tényleg ő az! – futottam néhány
lépésnyit – Mi történt velem? És hogyan szólsz hozzám?
-
A kirstály még kapcsolatban áll a
Zónával – felelte – Az emlékem egy része még ott van, belezárva.
-
Miért nem haltam meg? – kiáltottam.
-
A fantomok nem ölhetnek meg a Zónán
kívül, így visszakerültél. Vissza fognak jönni érted, Raya!
Ennyit a békés remeteéletről.
- A kristályt Kal-Elnek adtam, amikor
megtámadtak. Anélkül nincs esélyem.
- Biztonságos helyre küldelek!
- De mi lesz velük? Akármit
elpusztíthatnak, ha szabad lábon vannak!
- Kal-El segít majd neked. Együtt
megtaláljátok őket.
Értetlenül,
és riadtan ráncoltam a homlokom.
-
Vissza kell mennem a Földre?
-
A kristály Kal-Elnél van. Ha ő veled
van, nem kell majd félned semmitől.
- .
De…
-
Bízz bennem, Raya! A zónalakóknak vissza
kell kerülniük! Csak itt nem tehetnek kárt a Világegyetemben.
-
Nem zárhatjuk csak úgy vissza őket –
hitetlenkedtem.
Jor-El
nagyot sóhajtott. Amekkorát azelőtt szokás, hogy egy hosszú történetbe
kezdenénk.
- Tudod, a kék kristály, amit neked adtam,
nem az egyetlen az El-ház ereklyéi közül. Rajta kívül van még egy zöld, és egy
piros – a gyermekek, és az anyák jelképei. Elkeveredtek valahol az Űrben,
amikor Krypton felrobbant. A Zóna egyelőre nyitva van, ezért kell minél előbb
elhagynod. De ha megtaláljátok, és egyesítitek a három kristályt, örökre bezárhatjátok.
- Honnan tudjam, merre keressem őket? –
kérdeztem.
-
Hallgass az ösztöneidre, Raya! – felelte
– Krypton még ott él benned, ahogyan Kal-Elben is. Most pedig indulj! Ha
szükséged van rám, tudod, hol keress! – azzal a címer, és vele együtt a nagy
fényesség is köddé vált. A helyén pedig lassan fekete lyuk nyílt, és
egyre növekedett.
-
Várj még! – kiáltottam – Hogyan… - ekkor
a nagy feketeség beszippantott, és már el is felejtettem, mit akartam kérdezni.
Csak száguldottam,
magam sem tudtam, merre. Körülöttem több milliónyi év űrszemete keringett.
Egyszer csak megpillantottam egy zölden csillogó követ, nagyon messze tőlem.
Egy kis darab meteorit nekiütközött, így megpördült a tengelye körül. Tisztán
ki tudtam venni az ötszögletű formát.
Összeszedtem minden
erőmet, és megpróbáltam átúszni a túloldalra, de a tér túl erősen vonzott
befelé. Akárhogy küzdöttem, nem jutottam előrébb.
Ám ekkor emberi hangot
hallottam.
- Segítség! Nem halhatok meg! Lana! – egy
srác hangja volt.
Egy pillanattal később
egy dögcédula sodródott mellém. Még éppen el tudtam kapni. Megpróbáltam elolvasni
a gravírozást. Földi angol nyelven írták, így nézett ki:
WHITNEY
FORDMAN
…
-
Segítség! – Whitney hangjában remény
csengett – remény, hogy valaki hallja őt.
Körülnéztem,
de hiába kerestem, nem láttam senkit.
-
Hahó! – kiáltottam. A hangom mintha
semmilyen irányban nem terjedt volna. A tér teljesen eltompította – de mivel én
tisztán hallottam Whitney-t, valószínűleg ő is engem – Merre vagy?
- Lanaaaa! – kiáltotta ő. Egyre erősebben
hallottam a hangját, de még mindig nem láttam.
-
Lana jól van! – reméltem, hogy ezzel
némileg megnyugtatom – Hol vagy?
-
Ki vagy te? - már egészen közel volt.
Aztán egyszer csak megláttam.
Sötétszőke, zöldes
szemű srác volt, katonai egyenruhában. A kabátja csupa vér volt, és az arcán is
egy csúnya vágás húzódott.
- Segíts! – nézett rám könyörögve.
Ekkor láttam meg, hogy
a féreglyukból egy másik járat nyílik, amin keresztül az űrszemét egy része más
irányba sodródik, majd üstökös módjára tovaszáguld (még fehér fénycsóvát is húz
maga után). Whitney a két járat találkozásánál kapaszkodott valamibe, ami a
lyuk falába fúródott. Egy kő volt, apró zöld kristályokkal. Egyértelműen
kriptonit.
-
Whitney? – szólítottam meg.
- Honnan tudod a nevem?
Felmutattam a
dögcédulát, de már szinte elsodródtam a srác mellett.
- Kapd el a lábam! – kiáltotta. Én
utánanyúltam, de csak a bakancsa fűzőjét értem el.
-
Kapaszkodj fel! – mondta. Én újra
összeszedtem minden erőmet, hogy legyőzzem az ellenerőt, de csak annyit értem
el, hogy kikötöttem a fűzőt.
- Bocsi – húztam el a számat.
-
Ez most a legkisebb problémám.
- Tarts ki! – megpróbáltam újra
felkapaszkodni. Így kicsivel egyszerűbb is volt. A fűzőn fel tudtam húzni
magam, mint egy kötélen (igaz, erősen küzdöttem a sodrással). Erősen
megmarkoltam Whitney bokáját.
- Gyere! – nézett hátra. Én pedig egyre
csak másztam fölfelé. Elkaptam a jobb könyökét, és a válláért nyúltam, de ekkor
megéreztem a kriptonit hatását. Egyszerre mindenem megfájdult, elgyengült, és
már nem tudtam elég erősen kapaszkodni Whitney-be.
- Le – fogok – esni – ziháltam.
Ekkor Whitney olyat
tett, amire egyáltalán nem számítottam. Bal kezével elengedte a meteorkövet, és
utánam kapott.
- Hé, mit csinálsz? – kérdeztem - Ez a
járat üstököst csinál belől…
Újra csak
száguldottunk. Megszűnt körülöttünk a tér – vagy épp mi olvadtunk össze vele teljesen. Whitney
mintha beszélt volna hozzám, de csak tompa hangfoszlányokat hallottam, mintha
kisdobot püföltek volna. Aztán egyszer csak becsapódtunk, és minden elsötétült.
Fékcsikorgást
hallottam. Majd ajtócsapódást. Lépteket.
- Te jó ég! – egy lány hangját.
Telefongombokat. 9-1-1.
- Azonnal küldjenek egy mentőt a nagy
búzamezőhöz! – mondta a lány.
- Ki kéri? – kérdezte a diszpécser.
- Chloe Sullivan – hangzott a válasz.
Azonnal felpattant a
szemem.
Whitney meg, hogy került oda? Akkorra ő már nem halott?
VálaszTörlés